Simon M�rton: H�romnegyed n�gy

"A f�k, ez j�, igen, kezdj�k a f�kkal, hogy majdnem 
ugyanolyanok; �gy hajnalban. Kev�s a f�ny. El�gg� f�zom. 
Bent alszol. Akihez sz�lhatn�k most, az el�tt hallgatok; 
nem remegek, m�g ezt a f�z�st se l�ssa rajtam. 
Mondok valamit magamban. L�tom a leheletem. N�zem. 
Ebben a ritk�s f�nyben �n is csak majdnem ugyanaz vagyok, 
f�lig nyitott szemmel figyelve, hogy alszik minden. 
A te szemed, lehunyt szemed ott bent, vil�gos, egyszer�, 
mint ilyenkor az �g. Mint ilyenkor b�rmi. R� k�ne gy�jtani, 
ez�rt j�ttem ki. Nem. Az�rt mert nem tudok visszaaludni. 
�s ut�lok v�rni. F�l k�ne �bresszelek, mondanom kellene, 
igen, hogy n�zd meg a szemem sz�n�t, egy darabig 
hib�nak �reztem azt is. �s nem �rtem mi�rt kellek neked, 
elmondan�m, most, kezemen az �led szag�val, k�nnyebb 
lenne m�gis. �s nem tudom h�ny �lel�s kell, ak�r csak egy napra, 
(estig �sszetartson), sz�val, hogy �lelj. Ilyeneket k�ne mondanom. 
Bent alszol. N�zem az �g s�lyos sz�neit a sz�v fel�li oldalon. 
Doh�nyzom. J� �gy. B�r el�g hideg van. J�, hogy betakartalak. 
Egyenl�k vagyunk. L�tod. Ha kivonlak magamb�l, a semmi marad."