�szint�n el�d �lln�k �s elmondan�m, amit �rzek. Az eg�sz nagy forrong�st, ami bennem van. Pedig nem szoktam ilyet, nem szoktam err�l besz�lni. Semmir�l se n�ha. 
De el�d...el�d oda�lln�k mindezzel. Ha �rdekelne.

Elf�radtam abban, hogy olyannak tettetj�k magunkat, amilyenek nem vagyunk. Hogy nem ismerj�k be a hib�inkat, hogy az lett a fontos, hogy mennyire vasalt az ingem, mennyire tiszta a lak�som, mennyit keresek, mennyire vagyok sikeres, hogy mutassam, hogy az �letem egy �ri�si, p�rg�-forg� bubor�k, amiben minden t�k�letes, de legf�k�ppen �n. Hogy soha nem besz�l�nk arr�l, ha rosszul �rezz�k magunkat. A trag�di�kr�l, a rossz napokr�l, a ball�br�l, a helyzetekr�l, amiket nem tudunk megoldani, de m�g csak meg�rteni sem. 
Elf�raszt, hogy �t kell gondolnom, mit �s hogyan �s mikor �rhatok neked le, �s te majd arra vajon hogyan reag�lsz, �s majd az engem hogyan fog �rinteni. F�l�sleges, bomlaszt� j�tszm�k. Ez nem az �n vil�gom.

Ki �rti meg, hogy err�l kell �rnom? Ki fog �tj�nni, hogy a kanap�n �lve megbesz�lj�k ezt a napot, ami k�t �ra alatt t�nkre ment? Hogy f�zzek neki te�t �s meg�leljen cser�be?

Veled akarn�m megosztani. Veled akartam volna. Veled akartam.

Egyre kev�sb� �rzem magam b�rkinek is. Ny�lok fel�d, s�t, futok ut�nad. Te meg csak les�p�rsz a v�lladr�l. T�nyleg ezt akarod? T�nyleg ennyire f�lreismertelek? T�nyleg mindenki ezt csin�lja velem?